Egy blog új élete: Címkék és csapdák

Avagy a Fejlődő szemléletmód "buktatói"

Ezt a bejegyzést majdnem egy évvel ezelőtt kezdtem el.
A sors fintora, hogy akkor nem jutottam a végére, ezzel is bizonyítva azt, hogy amit akkor írtam, úgy hülyeség ahogy van (Vagy mégsem? ... Ezt rátok bízom).

Címkék...

...mondhatni már fogantatásunktól kezdve velünk élnek. "Nézd, hogy rugdos, eleven kis kölyök lesz, mint az apja", "jajj de csendes baba, olyan kis visszafogott, mint a nagyanyja volt mindig", "de szépen gügyög, nagy dumás lesz, az már biztos". A mondatok belénk ivódnak, a címkéink ránk ragadnak a skatulyáink pedig örökre bezáródnak... vagy mégsem.

Manapság már a gyereknevelés - ha az ember lánya/fia  kellően érdeklődő - szinte felér egy okj-s pszichológus tanfolyammal. (Nem, természetesen ilyen nem létezik... legalábbis remélem - a szerk.) Így mi már egészen biztosan nem követjük el azokat a "szörnyű" hibákat, amiket a szüleink (De. - a szerk.).
Az egyik villámsebességgel terjedő új információ az, hogy a gyereket nem szabad dícsérni.
Mármint persze szabad, csak épp nem annyit és nem úgy és nem azért, szóval értitek...
Nem mondjuk a gyereknek, hogy "jajj de okos vagy", "jajj de ügyes vagy", mert akkor megtanulja, hogy nem az számít, hogy mit és hogyan csinál, hanem, hogy Ő milyen. Onnantól fogva pedig rettegni fog (Nem fog - a szerk.) attól, hogy bebizonyosodik, mégsem olyan okos és ügyes, ezért soha nem fog semmilyen új feladatot, semmilyen kihívást bevállalni, hisz az egy lehetőség a kudarcra. A kudarc pedig számára nem csak egy kudarc, hanem bizonyíték arra, hogy nem tökéletes.

Mi a megoldás? Nem a gyereket, hanem a tettet dícsérjük: "Hű, micsoda rajz, látom nagyon sokat foglalkoztál vele", "Ötöst kaptál matekból, megérte olyan sokat tanulni, gratulálok!". Ennyi. Elég elolvasni néhány cikket, szakirodalmat, betanulni a példamondatokat és kész a recept a tökéletes, kihívásokat imádó, boldog és főként sikeres gyeremekhez.

Ha most két évvel korábban lenne, akkor itt állna egy klassz (...pf....háááát... mondjuk, hogy közepes - a szerk.) kis blogbejegyzés a fejlődő szemléletmódról, amit akkor meg is írtam.

Röviden:
A világon két féle ember van (Nem, a világon 7,5 milliárd féle ember van - a szerk.):
A rögzült szemléletmódú ember ugyan hisz valamennyire a tudás és fejlődés lehetőségében, de alapvetően úgy gondolja, vannak okosabb és kevésbé okos, tehetséges és kevésbé tehetséges, szorgalmas és kevésbé szorgalmas, stb-stb. emberek. És mivel ezeken a tulajdonságokon változtatni nem lehet, így minden további már ezek függvénye.
A fejlődő szemléletmódú ember is nyilvánvalóan hisz abban, hogy vannak születésünktől vagy neveltetésünktől fogva ránk jellemző tulajdonságok, de tisztában van vele, hogy ezek alapvetően mind-mind változtathatóak, fejleszthetőek, vagy elnyomhatóak és korántsem determinálják az életben elért eredményeinket. Ha részletesebben is érdekel, ajánlom ezt a cikket, vagy még inkább ezt a könyvet, esetleg ezt a videót:





Szóval a "ne dícsérd a gyereket" kulcsa, hogy így nevelhetsz fejlődő szemléletmódú, tanulni és fejlődni vágyó, magabiztos gyereket.

A fejlődő szemléletmód elmélete nem csak pofon egyszerű és triviális, de nagyon igaz is.

Carol S Dweck művét fontos alapműnek tartom, de - mint minden "túl triviális" elméletet, úgy gondolom ezt is lehet rosszul értelmezni és erről valahogy sokkal kevesebb helyen olvasni... Hát most tessék:

Szeretek írni. Sőt, mi több, imádok.
Jó vagyok benne?
Nem igazán, mert sosem dolgoztam rajta, hogy az legyek. Legutoljára általános iskolában voltam kiemelkedőbb a kortársaimnál... Akkor elhitették velem, hogy elképesztően tehetséges vagyok és ezzel el is érték, hogy örökre letegyem a tollat... Félve, hogy bebizonyosodik, hogy nem vagyok elég.
(Dehát pont erről szól a fejlődő szemléletmód, akkor most igaz, vagy nem igaz, vagy most mi van? Összezavarodtam. - a szerk.)

Aztán rátaláltam a fejlődő szemléletmódra. (Na ugye - a szerk.)
Elkezdtem egy blogot... de abbamaradt.... aztán egy másikat... az még hamarabb abbamaradt (Vettük észre - a szerk.).
De így, hogy már ismertem a fejlődő szemléletmódot, tudtam, hogy ez nem tehetség kérdése. Csak és kizárólag kitartás, idő, vér, veríték (és feleslegesen túlzó drámai fordulatok(?) - a szerk.) kérdése az egész és menni fog.
Rendületlenül gyűjtöttem az adatokat, írtam a bejegyzéseket és aztán hagytam porosodni félkészen őket. Persze indokom rengeteg volt arra, hogy miért nem megy. Leginkább az, hogy két kisgyerek mellől visszamenni a munkába már önmagában sem egy leányálom, mellette blogot vezetni pedig csak a legrátermettebbeknek való.
Aztán a lelkes "mindent lehet, csak akarni kell" szép lassan elenyészett és átadta a helyét a "még erre se vagyok képes"-nek.

A hiányzó láncszem

Hol a hiba a fenti történetben?

Annak, ha az emberiség jelentős többsége “rosszul” csinál valamit, annak mindig oka van, és nagyon ritka, hogy ez az ok csak és kizárólag valami rosszul működő kulturális beágyazódás. Így van ez azzal a fránya rögzült szemléletmóddal is.

Egyszerűen szeretjük a kategóriákat, szeretjük azt mondani, hogy “ilyen vagyok”, szeretjük tudni, hogy miben vagyunk különlegesebbek, mint mások. Az a helyzet, hogy kifejezetten rajongunk a címkékért. Az, hogy besoroljuk magunkat és stabil valamiként tekintsünk az identitásunkra az egy alapvető emberi igény, amit nem lehet gyökerestül kiírtani az életünkből. Sőt, úgy gondolom nem is kell. Mert a "mindent lehet , csak akarni kell" közhely mellett, van egy másik, ami pont annyira igaz: Nem vagyunk egyformák.

Dweck szerint:

"a fejlődési szemlélettel rendelkezők tisztában vannak vele, hogy az eredmény csak elkötelezettség és kemény munka árán érhető el. A rögzült szemléletű emberek ezzel szemben úgy vélik, a világnak kell változnia, nem pedig nekik"

Nos igen, igaza van. A rögzült szemléletmódú ember az, aki meglát egy hegyet, megállapítja, hogy ezen nem lehet átmászni és durcásan hazasétál. A fejlődő szemléletmódú ember viszont összeszedi magát és ha átmászni nem lehet a hegyen, hát ás egy alagutat. Egyértelmű, hogy melyikük lesz sikeresebb ember, nekem mégis hiányzik egy variáció a történetből...

Dweck könyve és a rá hivatkozó blogok méginkább telis tele vannak olyan inspirálónak történetekkel, amikben a megcímkézett "sose voltál jó sportból", "túl kicsi vagy, hogy megtanulj olvasni", "a matek nem neked való" emberek sorra bizonyították be, hogy kellő kitartással igenis lehet a legrosszabb sportolóból olimpikon, a 4 éves olvashat Shakespearet és az egyes matematikából lehet valaki matematika professzor. Ők mind fogták és átásták azt a bizonyos hegyet, átjutottak, sikeresek lettek. Sokáig nem értettem mi nyomaszt engem mégis ebben az egészben, miért nem érzem eléggé felszabadítónak a "mindent lehet csak akarni kell" hozzáállást. A logikus és kézenfekvő válasz az amire általában hivatkoznak is a fent említett cikkek, hogy nehéz szembe nézni azzal, hogy bármit elérhetünk, ha kellően megküzdünk érte. A hatalom felelősség. Ha bármit elérhetek, akkor az én hibám, ha nem érem el... és ezt nehéz belátni.
Mégis azt gondolom, hogy van még egy hiányzó láncszem a történetben, ami több ennél és ami miatt igazán zavar ez a hozzáállás.
Nem; nem gondolom, hogy a világnak kéne változnia miattam, de azt sem, hogy az eredményhez mindig kőkemény munka kell. Nem hiszem, hogy megváltoztathatatlan tulajdonságokkal jövünk világra, de hiszem, hogy vannak tulajdonságaink... és hiszem, hogy ezek ismerete és elfogadása fontos lépés ahhoz, hogy megtaláljuk mi is az a bizonyos arany középút, ami csak a miénk. Ne jelentsük ki, hogy "ezen a hegyen én nem tudok átjutni", de vegyük észre és nyugodtan mondjuk ki, hogy "ez az út nekem túl nehéz". Hiszem, hogy van olyan út, amin ásás nélkül is átjutunk azon a hegyen. Egy út ami hosszabb, talán kicsit lassabb, de cserébe harmonikus és élvezetes és csak a miénk.
Nem gondolom, hogy a fejlődő szemléletmóddal bármi baj lenne, sőt. De azt gondolom és látom sok helyen, hogy könnyű rosszul értelmezni.
Mi köze ennek a bloghoz és hozzám?...

Fejlődés "felcímkézve"...

Címke vagy nem címke, de akárhogy is nézzük az a helyzet, hogy én világ életemben "ilyen" voltam: Ha lelkesedek valamiért, akkor lelkesebb vagyok mindenkinél, viszont ha a lelkesedés alább hagy, akkor képtelen vagyok rendesen végigcsinálni bármit.
Klasszikus. Mi ez, ha nem egy rossz tulajdonság? Persze, hogy az, egyszerű lustaság, annyit kéne tennem, hogy összeszedem magam és, mint minden normális ember, végigcsinálom, amit egyszer elkezdtem... Ugye?
Szóval két éve eljutottam ahhoz a bizonyos hegyhez. Egy ideig ástam az a nyamvadt alagutat. Legalább 3-4 bejegyzésem van befejezetlenül, aminek utána jártam, megírtam, átírtam, újra megírtam... de a végeredmény sose tetszett... Miért? Mert már nem érdekelt az adott téma és semmit sem szeretek félgőzzel csinálni. Persze férjem bíztatott, hogy "Gyerünk, posztold nyugodtan, tök jó ez így, mire vársz?". De tudtam, hogy ez nem az én utam.
Aztán eltelt egy év. Közben újra belevetettem magam a munkába, újabb hobbik jöttek és mentek... mígnem szembe jött egy régi ismerős téma, amivel már a szeretem - nem szeretem, hiszek benne-hülyeség skálák minden zeg-zugát megjártam, de most újra elmélyedtem benne: ez pedig a személyiségtipológia, azon belül is az mbti...
Az én mbti címkém (mint mindenki másé) négy betűből áll: ENTP.
Ha rákeresel egy entp leírásra, egészen biztos, hogy valahol a szövegben látni fogod ezt a pár szót egymás után: "(...) sosem fejezik be, amit elkezdenek".
A címkék tárháza, ugye? A személyiségtipológia egy rendes fejlődő szemléletű ember számára egyértelműen az ördög műve. Egy igazi "Dweck rajongó" egész biztosan felsorolna fejből jópár esetet ahol a magamfajtákból szorgalmas mintapolgár lett. Olyan aki hetente kétszer posztol a blogjára és minden este fényesre van sikálva a mosogatója... mert mindenki lehet szorgalmas és rendezett életű, ha az akar lenni. És ez így van, egyetlen percig sem tagadom, hogy én is lehetnék, ha összeszedném magam. Hogy lett hát belőlem mégis nagy fejlődő szemléltemódúból mbti-fun?

A válasz ott van két sorral feljebb az idézetben az entp-kről szóló idézetben. No nem az a bizonyos néhány szó, hanem az előtte lévő kipontozott rész. Mert kipontozott rész mindig van.
Az én kipontozott részem pedig valami olyasmiről szól, hogy az entp az átlagnál sokkal jobban tud lelkesedni dolgokért és ezt másokra is átragasztja. Hogy a lelkesedés időszakában hatalmas mennyiségű információt halmoz fel, amit bármikor szívesen megoszt másokkal... stb-stb-stb.
Igen, 2 évvel ezelőtt elkezdem egy blogot. Konmariról, hulladékmentességről, minimalizmusról. Dolgokról amikben hittem és hiszek azóta is és amikről úgy gondoltam szívesen megosztanám a tapasztalataimat. Aztán jött a munka, az élet és elsodort egy csomó más irányba. Millió dologban lettem lelkes és léptem túl azokon is... És szomorú voltam és csalódott, hogy megint "sok hűhó semmiért" minden tudás és lelkesedés...
Akárhogy néztem is, nem lettem szorgalmas mintapolgár, nem frissül hetente a blogom, de még évente sem és nem vár fényes mosogató reggelente a konyhában...
Aztán pár hete úgy döntöttem ideje más irányból nézni a dolgokat... És kicsit jobban koncentrálni azokra a bizonyos kipontozott részekre.
Hátranéztem az elmúlt két évre és a környezetemre. És mit látok?
Látok félbehagyott blogot, látok otthonfelejtett vászonzacsikat és helyette vásárolt műanyagot, látok egy kikonmarizott de sosem tökéletes lakást, látok félbehagyott új projectmenedzselési rendszert a munkahelyemen.... szomorú látvány... de ha kicsit széjjelebb nézek, akkor látok hulladékmentes barátokat, látok azóta is működő új rendszereket a munkahelyemen, látok ismerősöket, akik minimimalistábbak, konmaristábbak és talán egy icipicit boldogabb emberek lettek attól, hogy annó heteken keresztül hallgatták a hülyeségeiemet.
És ez az amire szorgalmas mintapolgárként nem lennék képes, mert egész egyszerűen teljesen más gondolkodásmódot kíván a két életforma. Meg lehet tanulni balkezesként jobb kezes gitáron játszani, akár zseniálisan is, de akkor bizony le kell mondani a balkezes gitárokról, amikkel talán kicsit hamarabb, kicsit könnyebben jobban lehetne játszani.. és én ezt nem akarom.
Nem akarok lemondani a lelkes időszakaimról, nem akarok lemondani arról, amikor annyira rákattanok egy témára, hogy heteken keresztül  bújom az internetet, hogy megtudjak róla mident, miközben elhanyagolom a két héttel korábbi "hobbijaimat".

Persze, ha kell, le tudok mondani róla. Természetesen a személyiség nem börtön és nem lehet kifogás arra ha valamit nincs kedvünk megcsinálni, de a blog nem ez a kategória.

Zentrópia...

Nomen est Omen.
Úgy tűnik a névnek tényleg hatalma van.
Rendezett blogot akartam; ragaszkodni akartam ahhoz, hogy tartom magam a témáimhoz, a megkezdett cikk-sorozatokhoz és a beígért bejegyzésekhez.

De Zentrópia nem ilyen hely.
Zentrópia az a hely, ahol a zen a részletekben lakik, de ahol az entrópia legyőzhetetlen...
Mostantól nem ígérek semmit. Jönni fogok témákkal, néha ezzel néha azzal, lesz még konmari, lesz még hulladékmentesség (ha már megírtam), lesz minimalizmus, lesz mbti és még ki tudja mi...

Neked is van térképed ahhoz a hegyhez

A legközelebbi bejegyzés amit nem ígérek, szinte biztos, hogy mbti lesz. Nemes egyszerűséggel azért, mert valójában már megírtam, és mert szeretném, hogy ha maradt még bárki aki véletlenül követi az oldalamat, akkor ő is kapjon egy kis térképrészletet a saját térképéből. Abból a bizonyos térképből, ami csak az övé és ami segít átmászni azokon a hegyeken, amiken át akar jutni.

Képek innen, innen és innen.