Hogyan lettem konmariska? - 3. rész

Ott hagytuk abba, hogy:
"(...)És ez a fajta keserédes levertség szép lassan bekúszik az életünkbe, rátelepszik a bedobozolt könyvekre, a még el nem adott ruhákra, szürke felhőként lengedezik a még hátra lévő irdatlan mennyiségű komonón. Hajt a lendület, látom a végét, érzem, hogy alakulunk, de mintha ragacsos iszapban gázolnék, egyre lassabban haladok, húz vissza a frusztráltság azok miatt, amikben még mindig nincs változás:
(...)Nem akartam feladni, de egy gonosz manó a fejemben egyre hangosabban kántálta, hogy úgysem fogom végigcsinálni...
Viszont akkor még fogalmam sem volt róla, hogy a sors egy elég nagy dobásra készül….

A krach

2017 február 1. Szerda.
Reggel van. A beteg kisfiam még a szobájában alszik, úgyhogy van időm megnézni a lakberendezős tanfolyam utolsó részét. Ahogy befejeződik, hatalmas sóhajjal, kissé kiábrándultan hajtom le a laptop monitorját és nyugtázom, hogy ezt az új tudásom egy ideig még nem kamatoztathatom. Persze azért így is élveztem, néhány kisebb terv van a fejemben, a többi meg... talán majd egyszer....
Mindeközben kint szakad az eső.
Helyes. Olvad a hetek óta tartó jégpáncél az utakon, végre jön a tavasz, holnap már mehet oviba a gyerkőc és én folytathatom a marizást. Kissé optimistábban kezdek hozzá a reggeli rutinhoz, közben a nagyfiú is felkelt és láthatóan jobban van. Pakolok, mászkálok a lakásban és már-már szinte érzem, ahogy a jéggel együtt oszladozik a levertség szürke köde is. Amit viszont nem csak “szinte” érzek, hanem egészen konkrétan, az a jéghideg tócsa, amibe hirtelen belelépek.
Lenézek, vizes padló… Felnézek és egy kis pukli vigyorog rám vissza a plafonról.
-Beáztunk. Nna neeem, ilyen nincs. - mondom magamban.
-De van. - mondja a pukli és megerősítésként egy jéghideg vízcseppet cseppent a homlokomra.
Fél órácska alatt a gonosz plafonpattanás hatalmas vízzel teli dudorrá nő és újabbak jelennek meg mellette. Mondanom sem kell, semmivel sem szimpatikusabb figurák, mint korábbi társuk. Előkészítek pár vödröd, hívom a közös képviselőt, házmestert…
Mire elérem őket újabb és újabb foltok jelennek meg a lakás különböző területén, gyakorlatilag minden szoba ázik. Ez már tényleg nem vicc, itt valami nagyon nagy gond van…

Körbejárom a szomszédokat, de senkinél nincs beázás. Sztorizgatnak arról, hogy egyszer-egyszer ők is beáztak a 30 év alatt, de az elmondások alapján olyat, ami nálunk készülődik még senki nem látott.
Egy szó, mint száz. A lakásunk (legfelső emelet) felett hosszábban végigrepedt a tetőszigetelés, miközben a tetőn még jó pár centi hó várta, hogy elárasszon minket.

Persze, elismerem, hogy voltak nem túl kedves gondolataim bizonyos bútorokról, amiket megörököltünk, sőt még a falakat és a padlót is kritizáltam, ami bizonyára nem volt szép dolog a lakással szemben. De azért ilyen lázadásra nem számítottam.
Egyetlen nap leforgása alatt az egész lakás szétázott. Annak a bizonyos utált beépített szekrénynek leszakadt a teteje a víztől, a randa laminált padló pedig szörcsögve nyomta ki magából a vizet, ahol ráléptünk.
És tényleg a szomszédságból senki mást nem érint a dolog.

Mi viszont estére már az autóban ülünk a gyerekekkel, úton anyukámhoz vidékre, mert a lakásból menekülni kell. Még szerencse, hogy Marinak köszönhetően gyorsan tudtam pakolni a ruhákat és menteni a fontos papírokat.
Nem tudtuk mennyi időre megyünk, nem tudtuk mire lesz szükségünk. Míg a hátsó ülésen utazó gyerekek a Nagyihoz utaztak, mi a férjemmel egyenesen a totális bizonytalanságba.

A száműzetés

A vendégeskedésre persze se mi nem voltunk felkészülve, se Anyukám.
Én egy 3 és egy 1 évessel, ő egy alig pár hónapos kutyakölyökkel.
Az én szegény rendmániás férjem hazajött egyedül a romhalmaz lakásba intézni a felújítást, én pedig távolról tervezgettem a lakást…
... és elkezdődött életem leg“antimarisabb” hónapja. Az az élet, aminek épp hátat fordítani szándékoztam még utoljára úgy igaziból teljes erejéből megmutatta magát:
A napirendünk felborult, mivel én egész nap a lakásfelújítást intéztem távolról, így gyakorlatilag a telefonommal keltem és feküdtem, miközben a nagyfiam a tévét bámulta, vagy a nagyit győzködte, hogy ő csak tésztát és nudlit hajlandó enni.
A 10 hónapos lányom pedig anyukám 4 hónapos spánieljével baba-kutya olimpiát rendezett, minden nap új versenyszámmal: ki pakol szét ügyesebben, ki eszi meg hamarabb a másik kajáját, ki harapdálja meg jobban a másik játékát, ki üldöz kit, ki nyálazza össze hamarabb a fontos a papírokat, ki kakil gyakrabban a pelenkáján kívülre... és hasonlók… erősen megnehezítve ezzel mindenki életét.
Dobozokból éltünk a vendégszobában, ami persze tele van számunkra felesleges kacatokkal… egy szó mint száz, ha el tudjátok képzelni mi az, amitől egy egyszerűségre vágyó “marizó” szeretne megszabadulni… nna abban mi benne voltunk nyakig.

Férjem közben mindent összedobozolt, kipakolta a bútorokat, hogy lehessen felújítani. Sőt, amennyire tudott, még a kategóriára is figyelt, hogy aztán, ha hazajutunk, megfelelő sorrendben bonthassam ki őket, folytatva a szelektálást. De a lényeg nem is a dobozolás volt. Hisz nem csak a cuccainkat kellett ki pakolni, hanem a bútorokat is...

…



Nna és ekkor jött el a pont, amikor Marie totál bekeményített. Vagy inkább csak a férjem kattant be: Döntéstek el Ti:
Egyre több dologra mondta, hogy ő ezt nem hajlandó visszavinni a lakásba, ha már egyszer kihozta.
Kimarizódott a nagy szekrény a nappaliból, a régi, nyikorgó ágyunk, a fiam feleslegesen nagy ágya, a lányom által utált rácsos ágy és egy vacak kanapé… naponta kaptam a képeket, hogy mit pakoljak fel jófogásra… És közben távolról tervezgettem, hogy hogy fogunk elférni feleannyi szekrénnyel, illetve mi az amit pótolni kéne a rengeteg kipakolt bútorból. Hisz, ha egy hirtelen jött felújítás kellős közepén még a lakást is be kell rendezni, az azért eléggé megterheli a családi költségvetést.
És tudjátok mit? Alig kellett új bútor.

Persze ágyunk lett új, ráadásul végre ágyneműtartós(!), de a gyerekek leköltöztek a padlóra, matracokra amit azóta is szeretnek. A beépített szekrény helyére csodálatos fiókos szekrény került, amit sokkal kényelmesebb használni. A nappaliban lévő nagy szekrény viszont teljesen feleslegesnek bizonyult. (Igen-igen a nagy hatalmas, minden magyar otthon "kötelező" eleméről, a szekrénysorrol beszélünk... semmi szükségünk rá :) ). A TV-t ugyan nem mariztuk ki, de a nappaliba már nem költözhetett vissza. Az egyik kisszoba sarkában alakítottunk ki tévézős sarkot, amit alig-alig használunk, de ha mégis, akkor viszont az egész család közösen összekuckózva tévézik.

...

Persze, nem akarom szépíteni, rettenetes egy hónap volt, mindenkinek, de valahol egy komoly önismereti út is. Sokat beszélgettünk anyukámmal, sok minden letisztázódott bennem, hogy honnan jövök, hova tartok, mit akarok és azt mennyire akarom…
És persze az is, hogy mire is van igazán szükségem:
Utóbbi nagyjából a “száműzetésünk” felénél történt. Már 3 hete éltünk az összesen egy bőröndnyi sebtében összepakolt cuccunkból. Éjszaka volt. A gyerekek békésen aludtak a közös franciaágyunkon, én még böngésztem a netet, miket kell vásárolni az “új” lakáshoz… amikor rájuk néztem, ahogy ott durmolnak és gyors fejszámolást végeztem: az ágy 1,6m széles, 2 méter hosszú. Ott a szélén még pont elférne a férjem is… szóóóval az annyi mint 3,2; igen, alig több, mint 3 négyzetméter… Ennyin elfér minden, ami fontos az életemben és minden jel szerint még marisan hajtogatni se kell őket. :)

Hát így alakította az a bizonyos, cseles sors a mi konmarizásunkat. Hogy mi volt ezzel a célja, volt-e egyáltalán és miért pont velünk történt? Nos, fogalmam sincs. Nyilván azt gondolom, hogy alapvetően csak véletlen. De kétségtelen tény, hogy ennél sorszerűbben tényleg nehezen alakulhatott volna.
Az biztos, hogy nem kívánom senkinek, hogy ázzon szét az egész lakása, de így 1,5 évvel később úgy gondolom ma nagyon nem itt tartanék, ha mindez nem történik meg. Sőt, mi több néha úgy érzem, még talán a konmarizást se fejeztem volna be.
Hihetetlen lendületet adott a “durvul a helyzet, akkor durvulunk mi is” érzés.

No és most ti jöttök.
Remélem egyikőtöknek sem ázik szét, dől le, ég le, vagy válig egyéb módon lakhatatlanná a lakása, de ha valaha ilyen történne? Mit menekítenétek? És mi az aminek nem fájna az elvesztése? Nos? (Persze nem muszáj válaszolni, de azért gondoljátok át a dolgot és máris más szemmel látjátok a lakásotok, higgyétek el :) )

Képek forrása itt és itt