Hogyan lettem Konmariska? - 2. rész

Marie hatni kezd

Szóval elkezdődött a nagy konmarizás.
Eleinte úgy viselkedtem, mint egy szerelmes kamaszlány, aki folyamatosan tagadja, hogy tetszik neki a fiú, de mindenki más tudja, hogy már rég menthetetlen. Folyamatosan tagadtam:
“Tudom, hogy butaság kipakolni az összes ruhát, de igaziból tényleg nem is tudtam, hogy ennyi fölsőm van”
“Tudom, hogy furcsa dobozokba pakolni a cuccaimat.. De képzeld, 2 hete rend van a szekrényemben!”
“Ilyen idiótaságot… azt mondja, hálát ad a zoknijának nap végén.. Ez nem normális..., bááár mióta kicsit jobban szívemhez nőttek a cuccaim, sokkal jobban vigyázok rájuk”
“Tudom, hogy nem kéne ennyire ragaszkodni a kategóriákhoz, de mióta nem kalandozom el minden megtalált papírcetlinél, sokkal gyorsan haladok...”

...és Marie elkezdett beszivárogni… megtizedelte a ruháinkat, átvariálta a facebook kereséseimet, megnyirbálta a karácsonyi ajándék listánkat… szép lassan már ott volt mindenhol.

Férjem szájából egyre gyakrabban hangoztak el olyan mondatok, hogy “Mit mondana erre Kohn Mária őszentsége?” vagy “Ezt neked kell tudnod, nem én vagyok KonMari felkent papnője…”
Fiam befeküdt a frissen mosott ruhák közé és bejelentette, hogy őt is össze kell hajtogatni.
Mire 2016 véget ért már azon kaptam magam, hogy az évrendező füzetem jelentős része konmaris tervekkel van tele; és persze kétségekkel, hogy sikerül-e tényleg végigcsinálnom, vagy ez is csak ideig-óráig tart…

Mire 2017-be léptünk, még mindig csak a ruhákkal végeztem. Szép lassan a férjem is kezd vevő lenni a dologra, csak hát őneki ugye nincs semmire ideje, mint a legtöbbjüknek… A nagy karácsonyi-újévi kihagyás után a könyvekkel 2 nap alatt végeztem és ekkor kezdtem el igazán értelmét látni a sorrendnek:
A ruhák nem csak egy viszonylag könnyű és kevés gyakorlatot kívánó csoport, hanem gyorsan nagy eredményt is ad: Hiszen onnantól minden egyes reggel a szekrényben való gyönyörködéssel indul, így hatalmas lendületet ad a továbbhaladáshoz.
Utána jönnek a könyvek: mivel elég egységes, így viszonylag könnyű kategória, de az “örömtesztelő” képességet azért már igencsak megdolgoztatja, különösen ha két könyvimádó lakik egy háztartásban. Cserébe viszont az eredmény nem marad el: az ember kap egy gyönyörű, rendezett könyvespolcot, ami a szoba közepén állva boldogan hirdeti, hogy “Nézdd, ha végig csinálod, ilyen lesz az eeeegész lakás… ne add fel!”

(... majd rendkívül halkan hozzá teszi, hogy “Nem is vagyok a szoba közepén, csak a fal mellett, de mindegy...”)

... és működik! Január végére a lakásunk még mindig (sőt, egyre jobban) romhalmaz… de a könyvespolc rendületlenül kitart, mint valami sziget a rendetlenség tengerén.
Aztán jönnek a papírok. Nehezebb dió. Az örömelvező-izmok kicsit pihenhetnek és a korábbi szelektálós lendület segít kicsit realizálni a dolgokat; például, hogy valóban szükség van-e minden bölcsődés csekkre, mikor a gyerek fél éve óvodába jár… de itt azért már szükség van a kitartásra, különösen egy mindent szétdobáló fél éves mellett...
...no de a hatása? Hatalmas lelki felüdülés! Az ember tényleg el kezdi érezni, hogy jön rendbe az élete: Minden fontos papírról tudja, hogy hol van és az egész elfér egy ikeás dobozban. Több, mint 10 évig rendszereztem a papírokat különböző kategóriák szerint, mappákba, gyűrűs rendezőkbe, fóliákba, feliratozva, sorba rakva, személyek szerint, évszám szerint, téma szerint, mindenhogyan. A nagy szelektálás után viszont csak ültem az egy darab doboz felett, amiben  egyelőre csupán ömlesztve  feküdt minden (tényleg) fontos iratunk... és életemben először azt éreztem: rendben vannak.
És tényleg igaz, amit Marie ír: hiába lehet, hogy valami nincs meg… már az is felüdülés, hogy tudom: ha nincs meg, akkor tényleg nincs meg. Nem kell napokig újra és újra átnézni egy halom papírt, végigtúrni minden kategóriát, hátha valahol máshol van… nincs meg és kész. Ennyi.
Bár tény, hogy csak a szelektálással végeztem, a normális rendszerezés hátra van, de mit számít? Ha szükség van valamire, egy doboznyi papírt bármikor pikk-pakk átnézek.


Szóval a változás egyértelműen zajlott, de nem is ez a lényeg, hisz ez csak az amit vártunk, vagy legalábbis reméltünk. De közben Marie az életem többi részét is rendezgeti: megismerkedem a minimalizmussal. Belépek a minimalista csoportba, bár közben fennen hirdetem (ma is, de már halkabban és kissé bizonytalanabbul :) ), hogy én nem vagyok minimalista, csak egy érdeklődő.
De azért folyamatosan egyszerűsítettem az életem, csak magam sem tudtam, tényleg ezt akarom-e…
Mindeközben elkezdtem elhinni, hogy a szép, rendezett otthon nem csak pinteresten létezik, kacérkodtam a lakberendezéssel, mígnem facebookon egy kedves konmariska megemlítette az Otthonkommandó tanfolyamokat.
Bár egy lakásfelújítás két gyerek mellett esélytelennek látszik, azért befizetek egy tanfolyamra. Ahogy haladok vele, egyre erősebb bennem a vágy egy igazi szép, rendezett lakásra, egyre több bútoromat kezdem rossz szemmel nézni, és egyszerre dolgozik bennem a lelkesedés mellett a szomorú vágy, hogy bárcsak tiszta lappal tudnám kezdeni az egész lakberendezést…

És ez a fajta keserédes levertség szép lassan bekúszik az életünkbe, rátelepszik a bedobozolt könyvekre, a még el nem adott ruhákra, szürke felhőként lengedezik a még hátra lévő irdatlan mennyiségű komonón. Hajt a lendület, látom a végét, érzem, hogy alakulunk, de mintha ragacsos iszapban gázolnék, egyre lassabban haladok, húz vissza a frusztráltság azok miatt, amikben még mindig nincs változás:
Hol vagyunk attól a bizonyos egyszerűbb gyermekkortól, miközben a gyerek mindennap tévét néz, amíg én pakolok? Hol vagyunk a szépen berendezett lakástól, mikor itt ez a ronda nagyszekrény és tele van egy szoba kacatos dobozokkal?
Bár ne lenne ez a ronda beépített szekrény.. Bár lenne idő lefesteni a ronda falakat… meg ez a vacak laminált padló…
Nem akartam feladni, de egy gonosz manó a fejemben egyre hangosabban kántálta, hogy úgysem fogom végigcsinálni...
Viszont akkor még fogalmam sem volt róla, hogy a sors egy elég nagy dobásra készül….

Képek forrása: itt és itt