A konmari-módszer talán legmegosztóbb ismertetőjegye a tárgyak iránti érzelmek kiemelése, azaz a túlzott animizmus. Konmari tárgyakhoz való hozzáállása talán még egy teljesen átlagos olvasó számára is túlzás, hát még nekem... olyan családból jöttem, ahol mindenki mérnök vagy fizikus. Unokatesóim a maguk közgazdász diplomájával már-már művészléleknek számítanak a rokonságban. Szóval a földhözragadt racionalizmus a véremben van (vagy kellene lennie).
Akárcsak a folytonos kísérletezés, kipróbálás, ha másért nem, legalább azért, hogy bebizonyítsam, ha valami hülyeség... a "gond" akkor kezdődik, mikor a kísérlet eredménye az, hogy az irracionalitás működik. Konmari esetében pedig pont így történt... így nem maradt más lehetőségem, mint megmagyarázni...
... vagy legalább kicsit megérteni. :)
Szeretjük a világos, egyértelmű, konkrét tényeket.
Vonzanak a felsorolások, az "5 dolog, ami..." kezdetű cikkek és az "emberek 55%-a szerint..." típusú kijelentések.
Ez egy teljesen természetes dolog; a racionálisan értelmezhető tényekhez való vonzódásunk hozott ki minket a barlangokból és kísért el odáig, ahol most vagyunk. A tények egyszerűsítenek, a tények érthetővé tesznek... és amit megértünk az megszelídül:
Azért gurul a kő, mert kerek. Csináljunk belőle kereket!
Azért puha a hús, mert megsült. Süssük meg a többit is!
Azért nem esik le rólam ez a bőr, mert összetűztem. Varrjunk ruhákat!...
Életünk tudatos és irányított része túlnyomórészt tényekből áll:
Fél 8-kor el kell indulnom. A 7-es busszal megyek. Lesz egy meetingem. Délután szülői értekezlet. Nincs otthon kenyér és tej.
Szóval racionális lények vagyunk....
gondolhatnánk ezek után joggal...
Pedig nem.
A döntésink 85%-át érzelmi alapon hozzuk.
Nna ugye? Ez a kijelentés már tetszik... Kár, hogy nem igaz. Valójában ha rákeresünk erre az állításra, akkor az ott szereplő számok 70 és 90% között (néha fölötte) mozognak. Valójában nyilván nem lehet egyértelműen meghatározni: erősen személyiség- és helyzetfüggő. DE az egyértelmű tény, hogy a döntéseink és viselkedésünk egyáltalán nem racionális alapokon nyugszik.
Néhány kevésbé számszerűsített, ámde igaz tény:
A válasz egyszerű: Mert annak még többet köszönhetünk.
Képzeljük csak el: Félhomály van és valami furcsa nesz hallatszik a bokrok mögül. Ilyenkor a pillanatok tört része alatt ránk törő félelem és menekülési kényszer évmilliókig volt sokkal nagyobb hasznunkra, mint az, hogy tudjuk, hogy valójában csak egy kismadár mászkál az avaban.
Az összetett helyzetekben a tények alapján dönteni már korántsem olyan egyszerű, sőt mi több kifejezetten bonyolult és felesleges folyamat; ilyenkor az intuíció akár életmentő is lehet.
Összességében tehát azt gondolom, a környezetünk kialakításában az érzelmeinkre hallgatni, nem is olyan haszontalan.
Persze vannak ezzel kapcsolatban tényszerű ismereteink, méghozzá nem is kevés: a színek érzelemre gyakorolt hatásait nagyrészt ismerjük, a növények és különböző jótékony illatanyagok immunerősítő hatása is bizonyított. A több száz éves fengshuitól kezdve, a bevált lakberendezési tippeken át a profi marketing trükkökig ismeretek és könyvek sokasága bizonyítja, hogy az emberi közérzetre csupán racionális tények alapján megtervezett, környezettel hatni lehet.
Összességében azonban mégiscsak tény, hogy egy átlag ember számára a lakókörnyezet sokkal összetettebb dolog annál, minthogy csupán tényekre alapozva megfelelően kialakíthassuk. Talán tudjuk, hogy ez szekrény mindent elnyel, az a kisasztal nagyon hasznos, ennek a mütyürnek semmi értelme, de jól megy a szőnyeg a színéhez, azt a vázát pedig nagyon szeretem, de nem illik a lakáshoz. De ha ezek alapján csak azt a szerencsétlen vázát hajítjuk ki, attól még nem fogjuk otthonosabban és jobban érezni magunkat, de még csak a rend se lesz sokkal nagyobb.
A tárgyainkhoz érzelmek kötnek. Lehet, hogy teljesen értelmetlen, irracionális érzelmek, de mivel nem vagyunk robotok, ezért alapvetően határozzák meg az közérzetünket, szóval már csak ezért is érdemes rájuk hallgatnunk.
Nnna de mégis... csak azért dobjam ki a tárgyaim többségét, mert minden ok nélkül megutáltam? Tényleg teljesen illogikus döntések alapján kéne kihajítani a cuccaink felét? Nem tudjuk miért imádjuk azt a régi vacak pólót jobban a többinél és miért utáljuk szívből a legdrágább edényünket... ezért nem is szeretnénk ez alapján dönteni, ami teljesen érthető.
Csakhogy az igazság az, hogy az intuíciónk sokszor okosabb, mint mi magunk.
Az a régi póló, amit már rég ki kéne dobni és nem tudod, miért nőtt annyira a szívedhez... persze, hogy nem, hisz sose tudatosult benned az a sok kedves bók és "nahát, milyen szép a szemed" megjegyzés, amit mindig akkor kaptál, mikor ez volt rajtad.
Vagy ott van, az a tökéletes, sziper-szuper, méregdrága főzőedény, amit Anyukád nemrég vett és amiben valahogy sosem úgy sikerül a vasárnapi ebéd... persze megeszed, megdicséred, sőt még ízlik is, de folyton úgy érzed, hiányzik belőle az "otthon-íz", amit csak Anyukád tud... aztán persze kiderül, hogy ő szíve mélyén utálja azt a szerencsétlen lábost, de kidobni... na azt nem fogja hisz ennyire menő eszköze még sose volt.
Esetleg a könyv, amiért minden ismerősöd rajong, te is vagy tízszer nekiálltál és tényleg egész vicces, de sose jutottál túl a felén se és valójában már az is idegesít, ahogy olvasatlanul figyel a könyvespolcról.
Az igazság az, hogy a tudatalattink bizony néha sokkal több dolgot tud egy tárgyról, mint mi magunk... de persze ne legyünk naivak, rengetegszer be is csap minket:
A farmer, ami csodálatosan áll, de utáljuk, mert az exünk új párjának pont ilyenje van; vagy épp a szemüveg, amivel már alig látunk, állandóan elgörbül és csálé, de úgy megszoktuk, hogy másban el se tudjuk képzelni magunkat.
Szóval teljesen érthető, ha még ezek után is szkeptikusak vagyunk és az a "rossz" hírem, hogy a válasz nem a racionalitás felé visz, hanem még messzebb tőle:
A tárgyaink iránti megbecsülésünknek viszont annál több.
Ha megtanuljuk valóban és őszintén megbecsülni a körülöttünk lévő tárgyakat, különösen azokat, amiket mindennap használunk, akkor mindenféle "nemszeretem-szokás" és "muszáj-pakolás" nélkül, önként, belső meggyőződésből fogjuk őket rendben tartani és mindig a helyükre tenni. Szinte már olyan lesz, mintha maguktól másznának a helyükre.
Ez így talán erősen hangzik, de gondolj bele... talán neked is van egy vagy két olyan tárgyad, ami mindig a helyén van és soha eszedbe se jutna máshova tenni. Ha személyes kapcsolatot ápolsz minden cuccoddal, akkor mindegyikükkel így lesz...
De csak akkor?! Mit tegyünk, ha egyáltalán nem hiszünk és persze nem is szeretnénk hinni abban, hogy a harisnyáink lelki életet élnek és szenvednek, ha rosszul hajtogatjuk őket?
Adj hálát annak, akiben hiszel!
Nem fogok hazudni, a konmari módszer szerintem elég jól működik hálaadás nélkül is, hisz én is enélkül csináltam végig... De ha mégis megpróbálkoznál a dologgal, akkor sem kell feltétlenül őrült japánná válnod és a zoknijaiddal beszélgetned:
0. Légy gyermek! - A legegyszerűbb módszer, ha megpróbálsz gyermeki szemmel nézni a tárgyaidra és azok máris életre kelnek. Mind hittünk egyszer abban, hogy a plüssmacink (vagy pingvinünk :) ) él és érez, megpróbálhatjuk ezt az érzést előhívni, de ha nem megy, lépjünk tovább.
1. Légy Istenhívő! - Az európai kultúrkörben sokkal valószínűbb, hogy Istenhívő vagy, mint animista. Adj hálát neki, hogy ilyen körülmények között élhetsz, hogy ennyi mindened van, amit Neki köszönhetsz. Ne a cipődnek köszönt meg, hogy szolgált téged, hanem Istennek, amiért nem mezítláb kell járnod.
2. Légy "emberhívő"! - Hozzám ez a megközelítés áll legközelebb. Minden egyes tárgyunknak története van, ami emberekhez köthető. A ruháinkat megtervezték, a gyapotot elültették, öntözték, leszedték, anyagot készítettek belőle, festették, megvarrták, dobozokba pakolták, hajóra tették, végig utazták a világot, a boltban kipakolták őket, a pénztáros eladta nekünk... rengeteg embernek köszönhetjük hogy a miénk...
És nem mellesleg, sokszor rengeteg ember szenvedett is érte, hogy a miénk legyen... ebbe talán nem olyan kellemes belegondolni, és túl is mutat ennek a bejegyzésnek a célján, de a tudatos élethez ez is szervesen hozzá tartozik... ha már így alakult, akkor viszont a legtöbb, amit ezekért az emberekért utólag tehetsz, hogy nem szemétként bánsz azzal a dologgal amit nekik köszönhetsz, hanem megbecsülöd, vigyázol rá és ha nincs rá szükséged nem hagyod egy sarokban porosodni, hanem új értelmet keresel a létének.
Akárcsak a folytonos kísérletezés, kipróbálás, ha másért nem, legalább azért, hogy bebizonyítsam, ha valami hülyeség... a "gond" akkor kezdődik, mikor a kísérlet eredménye az, hogy az irracionalitás működik. Konmari esetében pedig pont így történt... így nem maradt más lehetőségem, mint megmagyarázni...
... vagy legalább kicsit megérteni. :)
Értelem és érzelem
Szeretjük a világos, egyértelmű, konkrét tényeket.
Vonzanak a felsorolások, az "5 dolog, ami..." kezdetű cikkek és az "emberek 55%-a szerint..." típusú kijelentések.
Ez egy teljesen természetes dolog; a racionálisan értelmezhető tényekhez való vonzódásunk hozott ki minket a barlangokból és kísért el odáig, ahol most vagyunk. A tények egyszerűsítenek, a tények érthetővé tesznek... és amit megértünk az megszelídül:
Azért gurul a kő, mert kerek. Csináljunk belőle kereket!
Azért puha a hús, mert megsült. Süssük meg a többit is!
Azért nem esik le rólam ez a bőr, mert összetűztem. Varrjunk ruhákat!...
Életünk tudatos és irányított része túlnyomórészt tényekből áll:
Fél 8-kor el kell indulnom. A 7-es busszal megyek. Lesz egy meetingem. Délután szülői értekezlet. Nincs otthon kenyér és tej.
Szóval racionális lények vagyunk....
gondolhatnánk ezek után joggal...
Pedig nem.
A döntésink 85%-át érzelmi alapon hozzuk.
Nna ugye? Ez a kijelentés már tetszik... Kár, hogy nem igaz. Valójában ha rákeresünk erre az állításra, akkor az ott szereplő számok 70 és 90% között (néha fölötte) mozognak. Valójában nyilván nem lehet egyértelműen meghatározni: erősen személyiség- és helyzetfüggő. DE az egyértelmű tény, hogy a döntéseink és viselkedésünk egyáltalán nem racionális alapokon nyugszik.
Néhány kevésbé számszerűsített, ámde igaz tény:
- A küzdősportokban a piros mezben játszó játékos gyakrabban nyer.
- A csapatjátékokban a rózsaszín öltözőben öltöző csapat gyakrabban veszít.
- Egy étteremről már jóval az első ital elfogyasztása előtt egyértelmű és stabil véleményt alkotunk.
A válasz egyszerű: Mert annak még többet köszönhetünk.
Képzeljük csak el: Félhomály van és valami furcsa nesz hallatszik a bokrok mögül. Ilyenkor a pillanatok tört része alatt ránk törő félelem és menekülési kényszer évmilliókig volt sokkal nagyobb hasznunkra, mint az, hogy tudjuk, hogy valójában csak egy kismadár mászkál az avaban.
Az összetett helyzetekben a tények alapján dönteni már korántsem olyan egyszerű, sőt mi több kifejezetten bonyolult és felesleges folyamat; ilyenkor az intuíció akár életmentő is lehet.
Összességében tehát azt gondolom, a környezetünk kialakításában az érzelmeinkre hallgatni, nem is olyan haszontalan.
Környezet és érzelem
Ahogy a fenti példákban is látszik, a környezetünk hatással van ránk, sokkal inkább, mint azt elsőre hinnénk. A színek, illatok, anyagok, még a legapróbb tárgyak is mind befolyásolják, hogyan érezzük magunkat. Teszik mindezt úgy, hogy tudatosan észre se vesszük őket, nemhogy a hatásukkal tisztában lennénk.Persze vannak ezzel kapcsolatban tényszerű ismereteink, méghozzá nem is kevés: a színek érzelemre gyakorolt hatásait nagyrészt ismerjük, a növények és különböző jótékony illatanyagok immunerősítő hatása is bizonyított. A több száz éves fengshuitól kezdve, a bevált lakberendezési tippeken át a profi marketing trükkökig ismeretek és könyvek sokasága bizonyítja, hogy az emberi közérzetre csupán racionális tények alapján megtervezett, környezettel hatni lehet.
Összességében azonban mégiscsak tény, hogy egy átlag ember számára a lakókörnyezet sokkal összetettebb dolog annál, minthogy csupán tényekre alapozva megfelelően kialakíthassuk. Talán tudjuk, hogy ez szekrény mindent elnyel, az a kisasztal nagyon hasznos, ennek a mütyürnek semmi értelme, de jól megy a szőnyeg a színéhez, azt a vázát pedig nagyon szeretem, de nem illik a lakáshoz. De ha ezek alapján csak azt a szerencsétlen vázát hajítjuk ki, attól még nem fogjuk otthonosabban és jobban érezni magunkat, de még csak a rend se lesz sokkal nagyobb.
A tárgyainkhoz érzelmek kötnek. Lehet, hogy teljesen értelmetlen, irracionális érzelmek, de mivel nem vagyunk robotok, ezért alapvetően határozzák meg az közérzetünket, szóval már csak ezért is érdemes rájuk hallgatnunk.
Nnna de mégis... csak azért dobjam ki a tárgyaim többségét, mert minden ok nélkül megutáltam? Tényleg teljesen illogikus döntések alapján kéne kihajítani a cuccaink felét? Nem tudjuk miért imádjuk azt a régi vacak pólót jobban a többinél és miért utáljuk szívből a legdrágább edényünket... ezért nem is szeretnénk ez alapján dönteni, ami teljesen érthető.
Csakhogy az igazság az, hogy az intuíciónk sokszor okosabb, mint mi magunk.
Az "okos" tudatalatti
A tudatalatti működéséről nem sokat tudunk és bevallom őszintén én még annál is jóval kevesebbet. Mindenesetre az teljesen biztos, hogy a tudatalattink rengeteg olyan információt hordoz, amikre a mindennapokban semmi szükségünk, de egy szelektálás során azért mégiscsak hasznunkra lehet.
Az örömelv alapú szelektálás pedig pontosan ezeknek az információknak a használatáról szól:Az a régi póló, amit már rég ki kéne dobni és nem tudod, miért nőtt annyira a szívedhez... persze, hogy nem, hisz sose tudatosult benned az a sok kedves bók és "nahát, milyen szép a szemed" megjegyzés, amit mindig akkor kaptál, mikor ez volt rajtad.
Vagy ott van, az a tökéletes, sziper-szuper, méregdrága főzőedény, amit Anyukád nemrég vett és amiben valahogy sosem úgy sikerül a vasárnapi ebéd... persze megeszed, megdicséred, sőt még ízlik is, de folyton úgy érzed, hiányzik belőle az "otthon-íz", amit csak Anyukád tud... aztán persze kiderül, hogy ő szíve mélyén utálja azt a szerencsétlen lábost, de kidobni... na azt nem fogja hisz ennyire menő eszköze még sose volt.
Esetleg a könyv, amiért minden ismerősöd rajong, te is vagy tízszer nekiálltál és tényleg egész vicces, de sose jutottál túl a felén se és valójában már az is idegesít, ahogy olvasatlanul figyel a könyvespolcról.
Az igazság az, hogy a tudatalattink bizony néha sokkal több dolgot tud egy tárgyról, mint mi magunk... de persze ne legyünk naivak, rengetegszer be is csap minket:
A farmer, ami csodálatosan áll, de utáljuk, mert az exünk új párjának pont ilyenje van; vagy épp a szemüveg, amivel már alig látunk, állandóan elgörbül és csálé, de úgy megszoktuk, hogy másban el se tudjuk képzelni magunkat.
Szóval teljesen érthető, ha még ezek után is szkeptikusak vagyunk és az a "rossz" hírem, hogy a válasz nem a racionalitás felé visz, hanem még messzebb tőle:
Érzelmeken át a tudatosságig
Megbarátkoztunk az örömelvvel, sőt lassan elfogadjuk, hogy tényleg ez az (egyik) legjobb szelektálási módszer; erre Konmari rákapcsol és olyanokat javasol, hogy beszélgessünk a tárgyainkkal. Tanácsokat osztogat, hogy a tárgyaink hogyan érezzék jól magukat, hogyan ápoljuk és simogassuk(!) őket... majd arra buzdít, hogy nap végén adjunk hálát a zokniknak, amiért olyan jó szolgálatot tettek.
Remek.
((Mielőtt belekezdenék, vallomással tartozom: két éve, mikor konmariztam, akkor az itt részletezett módszerek többségét én sem alkalmaztam, ahogy gyanítom ti se annyira, de - mint minden módszerrel kapcsolatban - ))
A ruhasimogatásra, a "tárgyak számára kellemes" tárolási módszerekre és egyéb gyakorlati dolgokra nem térek most ki, azokat mind érdemes kipróbálni és majd meglátjátok, hogy mi jön be.
Nekem volt olyan szokás is, amit csak 1,5 év után próbáltam ki és jöttem rá, hogy működik.
Szóval miért is beszélgessünk a tárgyainkkal? Beszélgessünk-e velük egyáltalán.
Nos... nem kell feltétlenül.
Ahogy írtam, sokszor az intuíció okosabb, mint mi magunk. Sokszor viszont becsap minket, ezért érdemes alaposabban megfigyelni.
Az érzelmeink megfigyelése valójában pont a tudatosságunkat növeli. Amikor a tárgyainkkal "beszélgetünk", magunkkal beszélgetünk és minden egyes ilyen alkalommal közelebb jutunk ahhoz, hogy (túl a tárgyakon) mi az ami boldoggá tesz minket.
A konmari módszer (és valójában minden komolyabb szelektálás) egyben önismereti út is. A tárgyakkal való beszélgetés, valójában egy-egy apró meditáció, befelé figyelés, az érzelmek tudatosítása, és mint ilyen, rengeteg hasznos dologgal jár:
Remek.
((Mielőtt belekezdenék, vallomással tartozom: két éve, mikor konmariztam, akkor az itt részletezett módszerek többségét én sem alkalmaztam, ahogy gyanítom ti se annyira, de - mint minden módszerrel kapcsolatban - ))
A ruhasimogatásra, a "tárgyak számára kellemes" tárolási módszerekre és egyéb gyakorlati dolgokra nem térek most ki, azokat mind érdemes kipróbálni és majd meglátjátok, hogy mi jön be.
Nekem volt olyan szokás is, amit csak 1,5 év után próbáltam ki és jöttem rá, hogy működik.
Szóval miért is beszélgessünk a tárgyainkkal? Beszélgessünk-e velük egyáltalán.
Nos... nem kell feltétlenül.
Ahogy írtam, sokszor az intuíció okosabb, mint mi magunk. Sokszor viszont becsap minket, ezért érdemes alaposabban megfigyelni.
Az érzelmeink megfigyelése valójában pont a tudatosságunkat növeli. Amikor a tárgyainkkal "beszélgetünk", magunkkal beszélgetünk és minden egyes ilyen alkalommal közelebb jutunk ahhoz, hogy (túl a tárgyakon) mi az ami boldoggá tesz minket.
A konmari módszer (és valójában minden komolyabb szelektálás) egyben önismereti út is. A tárgyakkal való beszélgetés, valójában egy-egy apró meditáció, befelé figyelés, az érzelmek tudatosítása, és mint ilyen, rengeteg hasznos dologgal jár:
- Ellazít, lenyugtat, csökkenti a stresszt, ami óhatatlanul együtt jár a folyamatos pakolással és szelektálással.
- Ahogy írtam, élesíti az elmét, közelebb visz a valódi céljainkhoz.
- Könnyebbé teszi a koncentrációt
- Segít tudatosítani az érzelmeinket és nem hagyja, hogy azok becsapjanak
 |
| A nyaralást azért ne velük tervezd meg! |
Hála és megbecsülés
A hála fontos dolog, szóljon bárkinek is, a mindennapi hálaadás már önmagában megváltoztathatja az életünket; rengeteg egyéb pozitív hatást és új szokást hozhat magával. Most azonban nem erről fogok írni, hisz ennek a lakásunk rendbetételéhez kevés köze van.A tárgyaink iránti megbecsülésünknek viszont annál több.
Ha megtanuljuk valóban és őszintén megbecsülni a körülöttünk lévő tárgyakat, különösen azokat, amiket mindennap használunk, akkor mindenféle "nemszeretem-szokás" és "muszáj-pakolás" nélkül, önként, belső meggyőződésből fogjuk őket rendben tartani és mindig a helyükre tenni. Szinte már olyan lesz, mintha maguktól másznának a helyükre.
Ez így talán erősen hangzik, de gondolj bele... talán neked is van egy vagy két olyan tárgyad, ami mindig a helyén van és soha eszedbe se jutna máshova tenni. Ha személyes kapcsolatot ápolsz minden cuccoddal, akkor mindegyikükkel így lesz...
De csak akkor?! Mit tegyünk, ha egyáltalán nem hiszünk és persze nem is szeretnénk hinni abban, hogy a harisnyáink lelki életet élnek és szenvednek, ha rosszul hajtogatjuk őket?
Adj hálát annak, akiben hiszel!
Nem fogok hazudni, a konmari módszer szerintem elég jól működik hálaadás nélkül is, hisz én is enélkül csináltam végig... De ha mégis megpróbálkoznál a dologgal, akkor sem kell feltétlenül őrült japánná válnod és a zoknijaiddal beszélgetned:
0. Légy gyermek! - A legegyszerűbb módszer, ha megpróbálsz gyermeki szemmel nézni a tárgyaidra és azok máris életre kelnek. Mind hittünk egyszer abban, hogy a plüssmacink (vagy pingvinünk :) ) él és érez, megpróbálhatjuk ezt az érzést előhívni, de ha nem megy, lépjünk tovább.
1. Légy Istenhívő! - Az európai kultúrkörben sokkal valószínűbb, hogy Istenhívő vagy, mint animista. Adj hálát neki, hogy ilyen körülmények között élhetsz, hogy ennyi mindened van, amit Neki köszönhetsz. Ne a cipődnek köszönt meg, hogy szolgált téged, hanem Istennek, amiért nem mezítláb kell járnod.
2. Légy "emberhívő"! - Hozzám ez a megközelítés áll legközelebb. Minden egyes tárgyunknak története van, ami emberekhez köthető. A ruháinkat megtervezték, a gyapotot elültették, öntözték, leszedték, anyagot készítettek belőle, festették, megvarrták, dobozokba pakolták, hajóra tették, végig utazták a világot, a boltban kipakolták őket, a pénztáros eladta nekünk... rengeteg embernek köszönhetjük hogy a miénk...
És nem mellesleg, sokszor rengeteg ember szenvedett is érte, hogy a miénk legyen... ebbe talán nem olyan kellemes belegondolni, és túl is mutat ennek a bejegyzésnek a célján, de a tudatos élethez ez is szervesen hozzá tartozik... ha már így alakult, akkor viszont a legtöbb, amit ezekért az emberekért utólag tehetsz, hogy nem szemétként bánsz azzal a dologgal amit nekik köszönhetsz, hanem megbecsülöd, vigyázol rá és ha nincs rá szükséged nem hagyod egy sarokban porosodni, hanem új értelmet keresel a létének.
3. Amiben mindenki hisz: a pénz - Azt hiszem erről nincs túl sok mondanivaló... Gondold végig hány percet/órát/napot dolgoztál az adott tárgyért, vagy hogy másoknak mennyit kéne érte dolgozniuk.
+1. Az emlékek - Valószínűleg a tárgyaid többségéhez nem fűződnek komoly emlékeid, de azért egy-egy próbát tehetsz azzal, hogy felidézed: miért és mikor vetted, mennyire volt rá szükséged vagy kitől kaptad és ő miért adta... Mikor használtad először, vagy épp utoljára.
Félreértés ne essék! A hála és a megbecsülés egyáltalán nem egyenlő azzal, hogy valami örömet okoz. Sőt, ha igazi konmariskák vagyunk (csak elszánt haladóknak! :) ), akkor az igazi megbecsülés pont az, hogy őszintén és korrektül bánunk a tárgyainkkal, és nem pakolásszuk őket egyik sarokból a másikba, ha már nem okoznak örömet.
Kevésbé haladóknak épp ezért inkább azt javaslom, hogy ha esetleg mégis adnak egy esélyt a fenti módszereknek, azt inkább szelektálás után tegyék, vagy akkor, ha fontosabb tárgyakról van szó. Eszedbe ne jusson minden vacak papírdarabnak hálát adni, ha amúgy nem fűznek hozzá érzelmek; tessék szépen válogatni és kedvesen elbúcsúzni (na tessék, már én is így beszélek) mindentől, ami nem okoz örömet... de amik maradnak, azok azért megérdemlik a tiszteletet!
Nos... azt hiszem mára ennyi.
Nektek mi a véleményetek? És a tárgyaitoknak? Kérdezzétek meg tőlük, a válaszokat várom kommentben! :D :)
Képek forrása: itt, itt és itt
A poszt tartalmát inspiráló irodalom:
Alter Adam: Kijózanító rózsaszín,
Ruby Wax: Mindfulness-kalauz,
Hála hatásairól szóló kutatások és cikkek
Kevésbé haladóknak épp ezért inkább azt javaslom, hogy ha esetleg mégis adnak egy esélyt a fenti módszereknek, azt inkább szelektálás után tegyék, vagy akkor, ha fontosabb tárgyakról van szó. Eszedbe ne jusson minden vacak papírdarabnak hálát adni, ha amúgy nem fűznek hozzá érzelmek; tessék szépen válogatni és kedvesen elbúcsúzni (na tessék, már én is így beszélek) mindentől, ami nem okoz örömet... de amik maradnak, azok azért megérdemlik a tiszteletet!
És a végére egy látszólag ide nem illő történet:
Annak idején, egyetemen minden nyáron terepgyakorlatot tartottunk. Egyik évben úgy alakult, hogy a két hetes terepgyakorlat közepén néhányunkat egy elhagyatott területen "felejtettek" a tanáraink és olyan feladatot bíztak ránk, ami nem igazán foglalt le minket arra a teljes 2-3 órára, amíg vissza nem értek.
Unatkoztunk.
Nagyon.
Aztán valaki felvetette, járjunk esőtáncot, úgysincs kedvünk egész nap kint lenni.
Ez 18-19 évesen vicces mókának tűnt (na jó, szerintem még mindig az :D ), úgyhogy kipróbáltuk. Nagyjából fél órán keresztül jártuk az esőtáncot a tűző napon, de persze hatása az nem volt.
....
Már a buszban ültünk, mire elsötétedett az ég... Onnantól fogva egy héten keresztül minden nap szakadt az eső... Persze a tanárainkat ez nem hatotta meg. Nem egyszer volt, hogy elegendő váltócipő hiányában már a szállásról vizes cipőben indultunk útnak. Máskor az erdő közepén az esőkabátjaink alatt összebújva kellett megvárnunk, hogy kicsit alábbhagyjon a zivatar, és így is bőrig áztunk.
Hogy hittünk-e az esőtáncban? Dehogyis.
Most hiszek? Nyilván nem.
Legyetek nyitottak Ti is... a dolgok néha működnek akkor is, ha nem kéne nekik.
Nos... azt hiszem mára ennyi.
Nektek mi a véleményetek? És a tárgyaitoknak? Kérdezzétek meg tőlük, a válaszokat várom kommentben! :D :)
Képek forrása: itt, itt és itt
A poszt tartalmát inspiráló irodalom:
Alter Adam: Kijózanító rózsaszín,
Ruby Wax: Mindfulness-kalauz,
Hála hatásairól szóló kutatások és cikkek
Megjegyzések
Megjegyzés küldése