Én vagyok a hibás. Ez kétségtelen tény.
Mármint persze a házasság nem az a fajta dolog, amihez elég egy ember hülyesége, de Kelekótya már csak olyan, hogy vele puszta véletlenségből is simán megeshet, hogy hozzámegy valakihez, akihez nem kéne… De, hogy én, hogy keveredtem ebbe az egészbe?
Nna, az egy hosszú történet.
OCD. Hallottatok már róla? “Obszesszív-kompulzív megbetegedés”. Ilyenem van. Kelekótya szerint, úgy beszélek arról, hogy OCD-s vagyok, mintha valami menő rock banda lenne, pedig csak mezei kényszerbetegség. Ráadásul meggyőződése, hogy semmi bajom, leszámítva, hogy elviselhetetlenül háklis vagyok.
Kelekótya. A feleségem és egyben életem megkeserítője.
Nnno nem mintha nem szeretném. Dehogynem. Sőt… jóval könnyebb lenne a helyzetem, ha nem lennék odáig érte.
Kelekótya ugyanis egy személyben testesít meg kivétel nélkül minden dolgot ebben az univerzumban, ami ellentéte annak, amire egy OCD-snek szüksége lenne.
Kelekótya spontán. Nno nem abban a kellemes, laza értelemben, amilyenek mi océdések is lenni szeretnénk. Nem… Ő szó szerint képes belebetegedni abba, ha valamilyen eseményhez kötnie kell magát. Nekem ezek az események jelentik a biztos pontot ebben a bizonytalan, folyton változó, szörnyű világban… Ő meg retteg tőlük. Ideális kiindulópont egy jó kapcsolathoz, nemde?
Kapcsolatunk elején egy átlagos nap vagy úgy kezdődött, hogy vagy én voltam ideges, hogy nem tudtam mit fogunk csinálni délután 5-kor, vagy neki volt hányingere, hogy szervezett programunk van.
Az, hogy mégis összekeveredtünk színtiszta véletlen. Ami Kelekótyánál nem meglepő, mert vele minden csak véletlen történik meg. Ő az, akit véletlen vettek fel gimnázium, egyetemre, majd Magyarország egyik legnagyobb multijához... Ezekbe csak úgy belefutott... legalábbis ezt állítja, ahogy belém is azon a decemberi napon, amikor véletlen 2 órával korábbra állította az ébresztőt, mint kellett volna, majd miután nem tudott vissza aludni, inkább bement egyetemre. Ott találkoztunk.
Csinos volt… persze valójában fogalmam sincs, mi volt rajta, de elmondása szerint hosszú szövetkabát, magassarkú csizma, kiskosztüm… Hogy férfi létemre mindezt miért részletezem?
Mert ez maga volt a teljes megtévesztés. Szép volt, rendezett, nem fejelte le a forgóajtót, nem botlott meg a saját lábában, nem volt kaja foltos a ruhája, nem volt elkenődve a sminkje… olyan volt, mint amilyen egy hozzám illő nő lenne.
Ő a fentieket azzal magyarázza, hogy a kosztüm volt az egyetlen tiszta ruhája és mivel csak azt a cipőt találta, amiben nem tud menni, így aznap nagyon óvatosan kellett közlekednie.
Ez amúgy nem igaz.
Kelekótya mindig ilyen; a megtévesztés nagymestere. Aki csak “távolról” ismeri, netalántán látta valaha a jegyzeteit, füzeteit, szakdolgozatát, munkahelyi projektjeit, vagy akár csak a kis kreatívkodó vackait, mind azt hiszi, hogy egy pedáns nővel van dolga… Te jó ég, ha tudnák… én végig néztem egyetemtől mostanáig, hogy lesz egy rendezett íróasztalból az őskáoszt megszégyenítő romhalmaz, mire Kelekótya kidolgoz egy tökéletes, gyöngybetűkkel, tű pontossággal megírt vizsgatételt.
2006-ot írtunk. Szívem szerint azt mondanám, mintha csak tegnap történt volna, aztán eszembe jut, hogy aznap délután iwiwen jelölt be és freemailen írta az első emailjét, ami minden kétséget kizáróan azt jelenti, hogy nemhogy nem tegnap történt, hanem valamikor akkor, mikor délutánonként még mamutra vadászva próbáltunk megfeledkezni a betárcsázós internet szőrnyűségeiről.
Szóval ősidők óta együtt vagyunk, úgyhogy Kelekótyának mostanra már elképesztően sok ideje volt, hogy darabjaira törje az én nagy nehezen felépített, körülbástyázott, védett kis világomat és annak romjain felépítsen egy teljesen másikat. Ami persze sokkal szebb, izgalmasabb, csodálatosabb, sokszínűbb, mint amit valaha is el tudtam volna képzelni...
OCD-re fordítva: ijesztő, kiszámíthatatlan és frusztráló rettenet…
Azt hinné az ember ennyivel be is éri. De nem. Neki ez nem elég… Amikor azt hinném ennél rosszabb már nem lehet, Kelekótya egyszer csak bejelenti, hogy blogolni fog.
Magáról.
Rólunk.
Rólam.
Könyörgöm, még egy elműs csekket se dobok ki széttépés nélkül, nehogy megtudjanak rólunk valami rendkívüli, privát információt… Kelekótya meg blogot ír...
Remek.
Persze könyöröghetnék, hogy ha már ilyet csinál, akkor titkos IP-címről, valami egzotikus nyelven, valahol a deepnet ismeretlen bugyraiba tegye mindezt, de valójában nem szeretném, sőt. Magam sem értem teljesen, de valójában kifejezetten örülök a dolognak. Hogy miért?
Mert tudom, hogy ez az ő útjának a része.
Az elmúlt 12 évben elképesztően sokat változtunk. Sokat csiszolódtunk, alkalmazkodtunk egymáshoz. Én szépen lassan, de viszonylag stabilan haladtam (Kelekótya szerint kifejezetten jó irányba) Ő meg olyan Kelekótyásan, millió dologba belekezdve, sok-sok zsákutcával, aztán közel 10 év után “szinte” egy pillanat alatt talált rá arra, amiről ez a blog fog szólni.
Bár azt állítja, hogy nem lett minimalista, néhány év alatt megszabadult a cuccaink felétől, a fóbiái többségétől és egyikből sem szerzett be azóta újabb haszontalanokat.
Nyugodtabb, átgondoltabb és sokkal tudatosabb lett, miközben belül pontosan ugyanaz a Kelekótya, aki volt.
Furcsa egy hely lett az életünk.
Itt mindennek van helye, de ugyanúgy eltűnnek a zoknik párjai.
Itt minden csekk időben be van fizetve, de mégsincs kitöltve normálisan a családi naptár.
Itt ugyanúgy bomba robban ahányszor kiteszem itthonról a lábam, de ha hazajövök 5 perc múlva rend van.
Itt mi kérem szépen hulladékmentesen vásárolunk (pláne én, akit hosszú listával indítanak útnak), mégis túrórudipapírokat találok a kukában és poharas pudingot a hűtőben.
Ez itt a félút a Káosztól a teljes tudatosságig.
Ez itt kérem a minimalizmus szigete, aminek partjait Káosz tenger mossa...
Ez maga: Zentrópia.
Kép forrása: itt
Mármint persze a házasság nem az a fajta dolog, amihez elég egy ember hülyesége, de Kelekótya már csak olyan, hogy vele puszta véletlenségből is simán megeshet, hogy hozzámegy valakihez, akihez nem kéne… De, hogy én, hogy keveredtem ebbe az egészbe?
Nna, az egy hosszú történet.
OCD. Hallottatok már róla? “Obszesszív-kompulzív megbetegedés”. Ilyenem van. Kelekótya szerint, úgy beszélek arról, hogy OCD-s vagyok, mintha valami menő rock banda lenne, pedig csak mezei kényszerbetegség. Ráadásul meggyőződése, hogy semmi bajom, leszámítva, hogy elviselhetetlenül háklis vagyok.
Kelekótya. A feleségem és egyben életem megkeserítője.
Nnno nem mintha nem szeretném. Dehogynem. Sőt… jóval könnyebb lenne a helyzetem, ha nem lennék odáig érte.
Kelekótya ugyanis egy személyben testesít meg kivétel nélkül minden dolgot ebben az univerzumban, ami ellentéte annak, amire egy OCD-snek szüksége lenne.
Kelekótya spontán. Nno nem abban a kellemes, laza értelemben, amilyenek mi océdések is lenni szeretnénk. Nem… Ő szó szerint képes belebetegedni abba, ha valamilyen eseményhez kötnie kell magát. Nekem ezek az események jelentik a biztos pontot ebben a bizonytalan, folyton változó, szörnyű világban… Ő meg retteg tőlük. Ideális kiindulópont egy jó kapcsolathoz, nemde?
Kapcsolatunk elején egy átlagos nap vagy úgy kezdődött, hogy vagy én voltam ideges, hogy nem tudtam mit fogunk csinálni délután 5-kor, vagy neki volt hányingere, hogy szervezett programunk van.
Az, hogy mégis összekeveredtünk színtiszta véletlen. Ami Kelekótyánál nem meglepő, mert vele minden csak véletlen történik meg. Ő az, akit véletlen vettek fel gimnázium, egyetemre, majd Magyarország egyik legnagyobb multijához... Ezekbe csak úgy belefutott... legalábbis ezt állítja, ahogy belém is azon a decemberi napon, amikor véletlen 2 órával korábbra állította az ébresztőt, mint kellett volna, majd miután nem tudott vissza aludni, inkább bement egyetemre. Ott találkoztunk.
Csinos volt… persze valójában fogalmam sincs, mi volt rajta, de elmondása szerint hosszú szövetkabát, magassarkú csizma, kiskosztüm… Hogy férfi létemre mindezt miért részletezem?
Mert ez maga volt a teljes megtévesztés. Szép volt, rendezett, nem fejelte le a forgóajtót, nem botlott meg a saját lábában, nem volt kaja foltos a ruhája, nem volt elkenődve a sminkje… olyan volt, mint amilyen egy hozzám illő nő lenne.
Ő a fentieket azzal magyarázza, hogy a kosztüm volt az egyetlen tiszta ruhája és mivel csak azt a cipőt találta, amiben nem tud menni, így aznap nagyon óvatosan kellett közlekednie.
Ez amúgy nem igaz.
Kelekótya mindig ilyen; a megtévesztés nagymestere. Aki csak “távolról” ismeri, netalántán látta valaha a jegyzeteit, füzeteit, szakdolgozatát, munkahelyi projektjeit, vagy akár csak a kis kreatívkodó vackait, mind azt hiszi, hogy egy pedáns nővel van dolga… Te jó ég, ha tudnák… én végig néztem egyetemtől mostanáig, hogy lesz egy rendezett íróasztalból az őskáoszt megszégyenítő romhalmaz, mire Kelekótya kidolgoz egy tökéletes, gyöngybetűkkel, tű pontossággal megírt vizsgatételt.
2006-ot írtunk. Szívem szerint azt mondanám, mintha csak tegnap történt volna, aztán eszembe jut, hogy aznap délután iwiwen jelölt be és freemailen írta az első emailjét, ami minden kétséget kizáróan azt jelenti, hogy nemhogy nem tegnap történt, hanem valamikor akkor, mikor délutánonként még mamutra vadászva próbáltunk megfeledkezni a betárcsázós internet szőrnyűségeiről.
Szóval ősidők óta együtt vagyunk, úgyhogy Kelekótyának mostanra már elképesztően sok ideje volt, hogy darabjaira törje az én nagy nehezen felépített, körülbástyázott, védett kis világomat és annak romjain felépítsen egy teljesen másikat. Ami persze sokkal szebb, izgalmasabb, csodálatosabb, sokszínűbb, mint amit valaha is el tudtam volna képzelni...
OCD-re fordítva: ijesztő, kiszámíthatatlan és frusztráló rettenet…
Azt hinné az ember ennyivel be is éri. De nem. Neki ez nem elég… Amikor azt hinném ennél rosszabb már nem lehet, Kelekótya egyszer csak bejelenti, hogy blogolni fog.
Magáról.
Rólunk.
Rólam.
Könyörgöm, még egy elműs csekket se dobok ki széttépés nélkül, nehogy megtudjanak rólunk valami rendkívüli, privát információt… Kelekótya meg blogot ír...
Remek.
Persze könyöröghetnék, hogy ha már ilyet csinál, akkor titkos IP-címről, valami egzotikus nyelven, valahol a deepnet ismeretlen bugyraiba tegye mindezt, de valójában nem szeretném, sőt. Magam sem értem teljesen, de valójában kifejezetten örülök a dolognak. Hogy miért?
Mert tudom, hogy ez az ő útjának a része.
Az elmúlt 12 évben elképesztően sokat változtunk. Sokat csiszolódtunk, alkalmazkodtunk egymáshoz. Én szépen lassan, de viszonylag stabilan haladtam (Kelekótya szerint kifejezetten jó irányba) Ő meg olyan Kelekótyásan, millió dologba belekezdve, sok-sok zsákutcával, aztán közel 10 év után “szinte” egy pillanat alatt talált rá arra, amiről ez a blog fog szólni.
Bár azt állítja, hogy nem lett minimalista, néhány év alatt megszabadult a cuccaink felétől, a fóbiái többségétől és egyikből sem szerzett be azóta újabb haszontalanokat.
Nyugodtabb, átgondoltabb és sokkal tudatosabb lett, miközben belül pontosan ugyanaz a Kelekótya, aki volt.
Furcsa egy hely lett az életünk.
Itt mindennek van helye, de ugyanúgy eltűnnek a zoknik párjai.
Itt minden csekk időben be van fizetve, de mégsincs kitöltve normálisan a családi naptár.
Itt ugyanúgy bomba robban ahányszor kiteszem itthonról a lábam, de ha hazajövök 5 perc múlva rend van.
Itt mi kérem szépen hulladékmentesen vásárolunk (pláne én, akit hosszú listával indítanak útnak), mégis túrórudipapírokat találok a kukában és poharas pudingot a hűtőben.
Ez itt a félút a Káosztól a teljes tudatosságig.
Ez itt kérem a minimalizmus szigete, aminek partjait Káosz tenger mossa...
Ez maga: Zentrópia.
Kép forrása: itt
Megjegyzések
Megjegyzés küldése